Az egyik legrégebbi történetem...

Egy 18 éves sráccal éltük át a következő történetet. Szem- és fültanúnak pedig ott volt az egész családom. Az alanyom neve Zsolti. Amióta reinkarnációs utazásokat tartok ez a történet az, amelyik az időben legkorábbra nyúlik vissza. Itt még én is nagyon az elején jártam az utaztatásoknak, ezért a kikérdezésem sajnos nem volt teljes körű, de így is hatalmas élmény volt mindenki számára.

Ebben az időben még nem utaztattam idegeneket, mert még nem voltam biztos magamban és a technikában. Ezért csak a közeli barátaimnak és az ismerőseimnek segítettem, hogy átélhessék az előző életeik történetét.

Ez az utaztatás úgy kezdődött, hogy meséltem a családomnak az eddigi tapasztalataimról a hipnózist és a reinkarnációt illetően. Az egyik ismerősöm, ekkor azt mondta, hogy szerinte Őt nem lehet hipnotizálni és ezt nagyon sajnálja, mert kíváncsi lenne, hogy mi történhetett vele előző életeiben. Én erre azt mondtam:

• Nos, mind a kettőt csak úgy deríthetjük ki, ha megpróbáljuk.

Mondanom sem kell, hogy nem kellet sokat győzködni. A következő pillanatban már át is rendeztük a nappalit egy „időportállá”. Mindenki leült a szőnyegre, az alanyom pedig elhelyezkedett kényelmesen a legnagyobb kanapéban. Első gondolatom az volt, hogy na, most fogok felsülni ennyi ember előtt, biztos, hogy nem tudok Én sem koncentrálni majd az eseményekre. De azért próbáltam tartani magam, és mutatni, hogy ura vagyok a helyzetnek.

Elkezdtem a hipnózis bevezetését. Ahogy körül néztem láttam a kíváncsi tekinteteket és a mosolygós arcokat, amikről szinte leolvastam: - na, ebből mi lesz?

Próbáltam az alanyomra koncentrálni. Aztán ahogy haladtunk előre a hipnózis elmélyítésével, a nézők is valahogy elcsendesedtek, megkomolyodtak. Amikor az alanyom elkezdett reagálni a mélység tesztekre a körülöttem lévők is egyre jobban figyeltek, ekkor már tudtam, hogy jó úton járunk. Majd következett az elmélyítés és a biztonságos hely vizualizációja. Na, ekkor ért az első meglepetés. Kértem az alanyomat, hogy képzeljen el egy számára kellemes biztonságos helyet, egy olyat, ahol jól érzi magát és feltöltődhet kellemes érzésekkel. Mikor sikerült neki, akkor jelzett nekem az előre megbeszélt jellel. Ekkor megkérdeztem tőle:

• Mit látsz, hol vagy?

• Nem látok semmit! – válaszolta.

Gondoltam, hogy na, most itt a vége nem sikerült kellően ellazítanom. Még is csak felsültem. A többiek kérdően néztek rám?

Ekkor ezt mondtam neki:

• Nézz körül nyugodtan, alaposan és ha megvan, hogy hol vagy és mit látsz, akkor meséld el nekem.

Ez a néhány másodper, amíg vártam egy évnek tűnt. Végre megszólalt:

• Nem látok semmit! Olyan sötét van. Minden fekete. Teljesen körül vesz az üresség!

• De hogy érzed itt magad? - kérdeztem

• Nagyon jól! - sóhajtott. Minden nyugodt és csendes. Úgy érzem, itthon vagyok.

• Hol? - kérdeztem

• Itt ebben a hatalmas űrben.

• Mit csinálsz itt?

• Kellemesen lebegek. Nagyon megnyugtató érzés.

• Milyen színeket látsz?

• Csak ezt a gyönyörű feketét.

• Van valaki veled?

• Nem, teljesen egyedül vagyok.

• Szeretnél valamit elmondani, erről a helyről? – kérdeztem.

• Nem.

• Akkor most egy percig nem szólalok meg, addig töltődj fel az itteni kellemes érzésekkel és utána megyünk tovább. – mondtam

Felsóhajtottam magamban, igen ez az. Sikerült neki. Most vettem csak újra észre, hogy a körülöttünk ülők néma csendben figyelnek és tudják, hogy valami különleges dolognak a szem- és fültanúi. Rájuk néztem és mosolyogtam, de nekik a szemük sem rebbent, még mindig a hallottak hatása alatt voltak.

Szépen letelt az egy perc. Halk nyugodt hangon megszólaltam:

• Most, hogy feltöltődtél a hely energiáival, folytassuk az utunk.

Az alanyomat visszavezettem a gyerekkorán keresztül az anyaméhbe, vissza a fejlődési szakaszain és átléptünk arra helyre, ahonnan biztonságosan tudunk ki és belépni az előző életekbe.

Zsolti a korát meghazudtoló komolysággal csinálta végig a feladatokat. Nagyon könnyen ment neki minden vizualizáció. Elláttam minden jó tanáccsal az indulás előtt. Mondtam neki, hogy végig ott leszek vele és tud majd velem kommunikálni, ha bármi baja van, akkor azt jelezze és én segítek. Szóval, miután megtettem minden óvintézkedést, elindultunk a hídnak azon oldalára, amelyről Zsolti beléphet az előző életébe. A célunk az ismeretszerzés és a tapasztalatgyűjtés volt.

Odaértünk a híd túloldalára.

• Egy lépés és feltárul előtted valamely előző életed, amely a megfelelő információkat tartalmazza a jelenlegi utazásunkhoz. Kérlek, tedd meg ezt az egy lépést és engedd meg magadnak, hogy beléphess ebbe a világba. – mondtam.

Vártam egy kis időt, majd feltettem az első kérdésem:

• Mit látsz most?

Vártam. Nem jött válasz. Ezért újra megkérdeztem:

• Hol vagy most, mit csinálsz?

Csak nem válaszolt, de ugyanakkor láttam, hogy valami nincs rendben. Úgyhogy ez volt a második meglepetés a számomra, ami váratlanul ért. Láttam, hogy a légzése is megváltozott. Az egész teste nyugtalan, és feszült volt. Ekkor ezt mondtam neki határozott és ellentmondást nem tűrő hangon:

• Bárhol is vagy, bármit is csinálsz, azt akarom, hogy válts nézőpontot. Távolodj el az eseményektől és nézd a történetet madártávlatból. Így is mindent hallani és látni fogsz. De az érzelmek nem érnek el ilyen erősen.

Ekkor láttam, hogy a lélegzete kezd ismét nyugodtabb és egyenletesebb lenni. A testtartása is nyugodtabb lett.

Ismét kérdeztem:

• Mitörténik?

• Látom magam. – mondta. Belezuhantam a folyóba és nem kapok levegőt. Próbálok a felszínre jönni. – mondta ezt úgy, mint ha tényleg levegőért kapkodna. Túl hideg a víz. Jeges a meder mindenhol, nem tudok kimászni. - mondta erőlködve. Próbálok… (kis szünet) Már alig van erőm. Nem tudok kijönni. Túl nehéz a ruhám is… Lehúz... Erős a sodrás… Megfulladok. – mondta már sokkal nyugodtabb hangon és tárgyilagosan. Igen, már nem mozgok. Végem. Megfulladtam. Meghaltam. Pedig még milyen fiatal vagyok.

A nappaliban még légy sem zümmögött. Teljes csend és feszült figyelem a többiek részéről.

• Kérlek, most távolodj el egy kicsit a történtektől. Vegyél néhány mély levegőt és nyugodj meg. – mondtam, miközben én is a történet hatása alatt voltam.

Zsolti teljesen megnyugodott. Az előző életes feltérképezés technikájával kicsit jobban megnéztük a környezetet.

Kiderült, hogy mindez akkor történt, amikor még szikla hasadékokban és mélyedésekben éltek az emberek. Egy- egy család lakott egy nagyobb közösségben. A férfiaknak kellett vadászni a húsra, hogy életben maradhassanak. A ruháik a megölt állatok bundája volt. Ő is elérte már azt a kort, hogy mennie kellett a többi férfival vadászni. Nem volt még tapasztalt vadász, ezért ő csak hajtó lehetett. Az egyik ilyen alkalommal történt, hogy megcsúszott és beesett a folyóba. A többiek nem tudták kimenteni, mert akkor ők is beestek volna. Hallotta, ahogy kiabálják a nevét, de nem tudta megmondani, hogy mi is a neve pontosan. Azt monda, hogy nem érti, de tudja, hogy neki kiabálnak.

Majd ezt követően szépen lassan búcsút vettünk ettől a világtól és elindultunk vissza a jelenbe. A visszaút zökkenőmentes volt. Szépen annak rendje módja szerit tért(ünk) vissza a normál, éber tudati állapotba.

Jó néhány percig csak ültünk és próbáltuk értelmezni magunkban a bennünk felmerülő kérdéseket. Majd mikor már mindenki magához tért, Zsoltira néztünk és láttuk rajta, hogy ez neki tényleg a valóság volt.